Verseim - Kányási Csaba oldala

Emberek

 

Az emberek csak jönnek-mennek

Egymásra oda nem figyelnek,

Tekintettel egy sincs másra

Csak a saját bú-bajára.

Ha egyik a másiknak ütközik,

Csúnyán néz rá, pörlekedik;

Védi elszürkült gyász-életét,

Lenézi a másik nevetését,

Elvakult, üres szólamokat kerget,

Soha semmivel nem ért egyet,

Rohan, rohan! – ő sem tudja hova,

Szeme előtt: munka! munka!
És mindenek előtt haszon!

Hogy nem értem, nem tagadom.

 

Csendben állok, nézem őket,

Rohanó férfiakat, nőket.

Kérdeném, hová rohannak,

Számat nyitom, de már eltiportak.

 

 

Időutazás

 

Az idő,

Mint egy mindig forgó kerék,

Ha fölötted eljár,

Kiver a veríték,

Mert tudod,

A semmi vár.

 

Ám van egy fura játéka:

Ha jól figyelsz,

Előbb mutatja meg az eljövőt,

Mint a régmúltat.

Kusza gondolat?

Nem, száraz tények.

Csak figyelj,

S megérted;

 

A máról csak azt tudhatod,

Milyen holnap,

De azt nem,

Hogy milyen tegnap.

 

 

Borotválkozom

 

A tükör előtt állok,

Vért serkent a borotva.

Egész arcomban fájok,

S a sebösszehúzó,

A fehér timsó

Is csak mar, fájásom fokozza.

 

Elmosom a pengét,

Éles, veszéllyel teli pengét,

Felrakom a polcra,

Krémet kenek arcomra.

 

Ez sem enyhíti a fájdalmat,

Szól a tükörképem,

Gúnyos vigyor ül arcán:

Nyápic vagy kiskomám!

 

Hold

 

Hallod-e Hold,

Fényes vén kobold,

Ott fönn az égen!

Ki önkényesen

Hidat versz minden

Folyó és állóvizen,

Kedvesemről mit tudsz?

Semmit? Hazudsz!

Tudom, ő is sokszor

Kérte Fényességed,

Mutass rólam álomképet

A magános éjszakában,

Amikor én is fáztam.

Te ravasz vén róka,

Mondd, mondd csak nekem,

Hányszor áldotta

Áhítattal, alázattal nevedet?

Hányszor átkozta

Szerelmes a fényedet?

S hányszor áldottak hadak,

Mert világítottad

Csillagtestvériddel az utat?

De tud meg: a csillagok

Rejtélyesebbek, mint te,

S ezt tudja minden szerelmes szíve.

Amióta ezt megtudtad

Felhők mögé bújva

Lesel és hallgatózol

Hold! Te kémkirály!

Tudod, irigyellek,

Mert akár telve vagy,

Akár elfogyva,

Mindig tudhatod a kedvesről,

Amit mi soha.

 

 

   Legyünk már túl ezen!

 -A Bölcs halálra készül -

 

Legyünk már túl ezen!

Jertek angyalok,

Elvérzett hű szívem,

Ma talán meghalok.

 

Karoljatok át,

Nyissátok meg

A mennyek kapuját!

 

Ha ott lennék már fenn,

A nagy fényes égben;

Meglenne örök nyugalmam,

S nézném vidáman…

 

Mit nézném? Kacagnám!

Kacagnám az életet,

S a sok buta embert,

Kik pénzért életet játszanak;

Táncolna k a halálnak.

 

 

Felvételire

 

Ha a Nap sugára nem süthet le tüzesen

Nem legelésznek a réten tikkadt szöcskenyájak sem!

Ha itt nem ülhet fel Lackó a béresek nyakára,

Ha nem mondhat semmit szőke szép Iluska,

A dalom miről szólhatna?

 

Miért nem mutathat rúddal utat Toldi Miklós,

S szólhat be Jancsinak a mostoha anyós?

Miért nem állhat Miklós a Nap tüzében,

S miért ne fülelhetne a nyanya Jancsiék közelében.

 

Miért ne mondhatnám,

Hogy: „szívemnek gyöngyháza, lelkem Iluskája!”?

S hogy a sok bamba katonának leszakadt orcája,

Amint a jó Miklós erejét látta?

 

Miért nem, hogy Jancsit bevették katonának,

Miklós adott pár pofont a rókalelkű bátynak;

Hogy Miklós jól elintézte a cseh Mikolát,

S hogy Jancsi elküldte a búsba a mostohát?

 

Ha nem mondhatom, mi lett Miklós sorsa,

S hogyan tett szert Jancsi egy kisebb vagyonra,

Plusz hogyan lett egy tündéri ország királyává,

S Miklós hogyan lett királya lovagjává;

 

Akkor nem beszélek a mostoháról,

Nem a hős Toldi Miklósról,

Akkor ne mondom el azt sem,

Hogy Jancsi kicsinált egy óriást rendesen.

 

 

Inkább azt mondom, amit tud mindenki:

Hepi enddel végzi mindkét sztori…

De nem beszélek többet e legényekről,

Még a végén kivágnak a felvételiről!

 

 

 

A pokol angyala

 

A Sötétség az én nagy barátom,

S a fekete Éjszaka,

Hisz velük csak az árnyak

Látják szomorú arcom.

Sötétség óv és betakar,

Táncolok az árnyakkal,

Előttem új dimenziók nyílnak,

Hívjatok a pokol angyalának!

 

Lelkem súlyos rabláncon,

A haláltáncot is csámpásan járom,

Új meg új ösvényeket taposok,

Makacs, öntelt és konok,

A pokol angyala vagyok.

 

Lángolni akartam – megkaptam!

Szerelmi tűzben égne – megfagytam!

Szerettem, de hasztalan,

Szívemben kies puszta van,

Egy maradt, kiért egyre sírok,

A pokol angyala vagyok.

 

Szerelem, s tüze messze van,

Hát égek majd a pokolban!

Ott nem bánja senki,

Ha szívem láng perzseli,

Hát majd a pokolban lángolok,

Hisz a pokol angyala vagyok!

 

 

 

Titkaim

 

Hogy nincs aki meghallgatna?

Nincs aki figyelne titkaimra?

 

Majd meghallgat a vihar, az éjszaka,

Meghallgat a bokor, a fű és a fa,

 

Meghallgat tavaszi réten a kis hóvirág,

Meghallgat tavasszal a rügyező faág,

 

S a nyáron hullámzó tenger,

Szobám csendje meghallgat ezerszer,

 

De a széllel nem beszélek,

Mert az egy pletykafészek.

 

 

 

 Magány

 

Változik a világ, meg nem áll,

Forog akkor is, ha egy ifjú

Bajára gyógyírt nem talál.

 

Táncoló női alakokat látok,

Ha lehunyom szememet;

Testük alig fedi ruhájok

S kézenfogva vetnek cigánykereket.

 

Körbe s körbe forognak

S ha felnyitom szememet

Őrjítő dalt hallatnak,

Ha kérdem miért, nincs felelet.

 

Ruhájuk fekete, hajuk göndör,

Álmomban veszettül csókolnak,

S bár nappal vége az álomnak,

Éjjel kezdődik elölről.

 

Téboly. Megőrjít az álom,

S e veszettül forgó prizmában

Magam sehol nem találom.

 

Változik a világ, meg nem áll,

Még akkor sem, ha egy ifjú

Bajára gyógyírt nem talál.

 

 

 

Ébredés

 

Míg odakint vonyít a szél,

A szobában a gyermek

öntudatra kél

S reménytelen helyzetét látva

Vaskos kötelet erősít

Az ajtófélfára.

Éles reccsenés…

Elhalkul kint a szél

S bent üvölt a csend;

Az anya zokogva

Vágja el a kötelet.

 

 

 

Nektek nem fáj?

 

Újra meg újra

Szánkra veszünk szavakat,

Melyek ugyanarról,

Egykor másnak szóltak.

Kiejtjük ugyanúgy,

Hogy kedves, meg hogy szeretlek,

Mintha elfelejtettük volna

Az elmúlt időket.

( - Lelki furdalás, félek- )

Ebből én így nem kérek.

 

 

 

 Vers az embereknek

 

Kiéhezve, mégis szemérmesen állsz ott,

Pedig kaptál már néhány ajánlatot.

Most mégis félve nyomod le 

A hírnév felé vezető kilincset,

De döntöttél: vállalod;

Hírnévért nyilvános szexet.

 

Szégyenled, hogy beálltál a sorba,

Szégyenled, és tudod, lenne más módja.

Így a leggyorsabb.

Már nem a te szavaid:

Milyen világ az, ahol a kurvákat ünneplik?

 

Emlékszem, amikor ezt kérdezted,

Mert a tévében láttál egy riportfilmet

A pornósztárok körül ugráló csürhéről;

Megvolt a véleményed az ezt vidáman

Felkonferáló bemondónőről.

Hogy mondtad, te soha de soha

Nem állnál be ebbe a sorba.

 

És most mégis. Hírnév bármi áron.

A pénz nem kenyérre kell, jól tudom.

S ha filmjeid a netről leszedik az unokáid?

A filmjeiden, amikért, amint a riportban, téged is ünnepelnek?

Mit mondasz nekik akkor?

Hogy más ember voltál egykor?

 

És hogy az nem az ő nagymamájuk?

Tán még majd meg is feded őket,

Mert ilyen filmet nézegetnek?

Amit most felteszek én is,

Tedd fel akkor ezt a kérdést nekik:

Milyen világ az, ahol a kurvákat ünneplik?

 

 

Időkerék
 

Erős vagy?
Majd később tudsz cselekedni

Még az előbb is tudtál,
Csak most nem tudsz soha!
 

A múltba merülök,

Ha a jövőt kell fürkésznem;

A jövőt kutatom

Ha a múltra lenne szükségem

S a jelent megtagadom

Magamtól minden időben.

 

Majd később

És tegnap élek

Most mindig elmerül

Bennem a lélek.

 

Elmerül egy szebb, egy jobb világba

Ahol végtelen a boldogsága.

 

 

 

Kenese

 

Már az éjfele kis elvesztették varázsukat;

Nem nyitnak új kapukat,

A tegnap szennyét hordják ők is.

Na szép. Már a gyermek álma is hamis.

 

Kiskoromban boldog s büszke voltam,

Ha az órát rajtakaptam,

Hogy éjfelet mutat.

 

Nyári estéken volt ez,

Amikor „Kisfiam, sokáig fent lehetsz”

Mondatok hagyták el

Anyu s Mama kedves ajkát.

 

Azt hittem, csoda történik akkor,

Amikor a tegnap mává torzul.

Csöndben, feszülten vártam a pillanatot,

Hogy elsőként köszönthessem a holnapot.

 

Amikor a mutató a tizenkettőt elhagyta,

Nagyot kiáltottam: Anyu, Mama

Végre holnap van! Ugye az van?

S ők mosolyogva feleltek: igen, kisfiam.

 

Tovább nem érdekelt a dolog,

Mert gyorsan reggelt akartam,

Fényt és pecabotot,

Bizsergető napsugarakat,

 

Így gyorsan ágyba dughattak,

Ígérve aznapra is csalfán nagy halat,

S kívántak szép álmokat,

Betakartak, megpusziltak,

 

S mire becsukták az ajtót,

Én már máshol jártam,

Más világban,

De mindig édeseket álmodtam.

 

Ám ma mindegy, tél, vagy nyár van,

Az éjfélre sem tekintek csak fásultan.

Már tudom, nincs varázslat;

A percek nem változnak, csak elmúlnak.

 

Hát éld az életet!

Éld amíg lehet,

S gyermekként figyeld az éjfelet,

Hátha mégis csodát mutat.

 

 

 

 

Lélek

 

1.

Lelkem, mint az

Ezer darabos puzzle,

Amiből hiányzik

A középső ötven darab:

Egésszé már nem áll össze.

 

2.

S az ő emléke,

Mint a szétszedett legó,

Aminek minden darabja

Megvan ugyan,

De a használati utasítás

Elveszett:

Nem áll össze a történet,

Már soha nem lesz egész.

 

3.

Hiába keresem hangjában

Az egykori pazar s fanyar ízt…

Ketyeg az óra és csöpög a csap,

Az utcán öreg kocsik

Köszörülik beteg torkukat:

Szabadon már csak

A képzelet kalandozhat.

 

 

Kritika

 

Az ember mint

Magatehetetlen játékautó:

Ahová lökik, oda megy.

Ahogy lökik, úgy gurul.

Nincs akarata s nem önálló,

Bár olykor derűt lát az égen,

S vigyor feszül bárgyú képén,

De lelke, mint a földre ömlő pohár víz:

Szétfolyik aképpen,

Üres, kietlen és hamar tovaszáll.

Mint egy vándormadár.

Pénz, csalás szex és én:

Magányos társas lény.

Rabláncon ostoba báb:

Nincs tovább.

 

 

 

Lelkem

 

Lelkem jobb sorsa rendelt

Groteszk kis figura keblemben;

Homlokán ráncok, arca gondterhelt

S szeméből félelem sötétlik.

Ajkai rég elfeledett, hangtalan

Szavakat remegnek a semmibe:

Szeressetek! Szeressetek!

Olykor leül, térdét felhúzva…

Reményeket rajzol a porba.

 

 

 

Magamról

 

Harc vagyok én, csatatér

Pezsgő és megalvadt vér.

 

A győztes és a legyőzött

Világából kiüldözött.

 

Bűn vagyok, hát vétkezem

Üldögélek a szégyenen.

 

Tett vagyok és gondolat

Tőr végén a markolat:

 

Gyilkosod, ki áldozat.

 

 
 

Az öreg rádió

 

Nagyapánál a konyhaasztalon

Öreg rádió pihen.

Most nem tekergeti senki,

Nagyapa is alszik csendesen.

   Kedves rádiója remény-mag

   a fájdalommezőben .

Gyakran van még szolgálatban;

Kopott hangszórója kásásan

Zengi világgá bánat-dalait.

  Nagyapa szereti a régi idők nótáit,

  De néha meghallgatja e művilág

  majdnem-híreit.

S a rádió akkor csinált nőkről,

Álérzelmekről, képzelt valóságról

serceg.

  Ilyenkor Nagyapa újraéli a sok régi,

  boldog percet, s csalódottan elmosolyodik:

 „Kisfiam, egyszer minden elmúlik!”

És tudom, Nagyapa lelkét látja

Az öreg rádióban, aki vele volt a háborúkban,

Mindig pontosan, hűen szolgálta, de tudja:

Többé senki nem tekeri őket

A szerelem hullámhosszára.

 

Többé senki nem tekeri őket

A szerelem hullámhosszára.

 

 

 

momento

 
I.

semmi és üres

bennem vannak

 

-fénycseppek az esőben -
  szívem hallgat
 

 körbe nézek:

 

előttem ellopott jövőm

bugyrai tátonganak

 

mögöttem keserédes

gyermekévek kacagnak

 

merre induljak?

 

fügét mutatok

a holnapnak

II.
minden és teli
bennem vannak

fénycseppek az esőben
szívem dalolgat

körbe nézek
előttem ajándék perceim
életet szőnek

mögöttem gyermekévek
sebei hegedeznek

merre induljak?

fügét mutatok a tegnapnak

 

 

 

Haláltánc, második ének

 

 

 

Tegnapokban és Holnapokban élünk
Elveszett és meg nem élt
szerelmeket kergetünk.
Kedvesemnek, csillagomnak
Becézzük egymást,
aztán a másik fejéhez vágunk egy s mást.

Keresünk valamit, nem tudjuk mi az,
Csak azt, hogy kell,és hogy vigasz.
Keresünk valakit,nem tudjuk ki az,
Csak azt hogy kell,és hogy Ő az.

Élünk; ki egyik napról a másikra,
Ki úgy, mintha minden mindegy volna:
Bárgyú mosolyt vetve a boros palackra.

 

 

 

 

 

 

Élet szag

sötét szagú hánykolódás
a napok közt
keserű színbe burkolózott
hétköznapok
tiporják egymás sarkát
fáradtan
süket percek tekintetében
vergődve:
gépsoron legyártott
szánalmas kis sorsok bolyongása
egy világtalan világban

 

Napsugár

Mindenkinek kell egy szempár,
Amitől megnyugszik, ha belenéz, 
Kell egy kéz, amit a kezébe vehet,
Egy száj, ami csókolja, ránevet,
Melynek mosolyán édes a görbület.

Mindenkinek kell egy öl, ami elringatja,
Egy arc, amiről a könnyeket lecsókolja
Kell egy hang melynek éltet a csengése,
Egy ágy, aminek jó a fekvése, 
Kell egy társ, akivel egy életet leélhet,
Egy tűz, amiben a két szív eléghet.

Nekem is kell, kell egy száj, amit csókoljak,
Kell egy szem, aminek fényében ragyogjak,
Kell egy hang, ami maga a vigasz,
És kell hogy tudjam, tudjam hogy ki az.

Apám sírjánál 

 

 

  

 

Egy éve, hogy elmentél.

Itt hagytál kétségek közt vergődve,

S már soha nem tudom meg,

Hogy jól gondolom-e…

 

Most itt állok előtted.

Lassan megindulnak a könnyek…

Ne haragudj Apu, de hiányzol.

Nevetésed visszacseng a múltból.

 

Eljöttél a rothadóvirágszagú temetőbe,

S száradó koszorú mögé bújtatott

Gnóm kis urnára cserélted fekhelyed,

Mely fehér kőlappal van fedve.

 

Fehér virágot hoztam. Nem mintha számítana.

Inkább egy doboz sört nyomnék a markodba;

Inkább rád üvöltenék, hogy ne igyál,

Mint hogy ily’ kegyetlenül hiányozzál.

 

Apu, most megyek,

De jövök még, ígérem!

És még annyi, hogy bocsánatot kérek.

Már értelek.

Lelkednek lelkemben szobrot emelek.

 

 

 

 

Kísértetjárás

 

Ott mindenki iszik

S csak én vagyok józan,

Itt mindenki józan

S csak te ittál.

 

Itt te, ott én voltam egyedül,

A magány, a magány

A vállunkon csücsül;

Lelkünk kongatta a vészharangot,

De az árnyék lélek-darabot lopott.

 

Próbáltunk azzá lenni,

Amik nem vagyunk,

- Nem Apu, már nem haragszom,-

Vagy épp az ellen küzdöttünk,

Amik nem vagyunk.

Ki tudja már?

Most talán újra megnyílik a határ…

- És értelek. Olykor megértelek. -

 

Te így, én úgy tüntetek,

Vagy nevezzük menekülésnek?

- Már megint bor szagot érzek? -

Apa-fia paradoxon:

Hogy hasonlítunk,

Egyszer tán bevallom.

 

- Csak néha fáj, hogy már nem vagy-

 

Nézd, a vízen sirálytetemek

lubickolnak:

Itt az idő, indulj útnak!

 

 

 

 

Mert lesz még

 

 

… Mert lesz még,

hogy akasztott érzelmeid

himbálózni látod

fél méterrel a föld felett,

lágy szellő fúj majd,

üveges szemük vádlón

rád mered,

ám a bitó alatt
a lélekharangot

már hiába vered.

 

… lesz még,

hogy halálraítélt remények

követelik életüket,

s bilincsüket rázva

füledbe zengik

megtagadott emlékeidet,

s te összeszorított foggal

számolod a vesztőhelyig
tompa lépteiket,

majd elfordulsz,

s hogy ne sírjon,

arcon csapod szívedet.

 

…mert lesz még ,

hogy halálbarát pillangók

kerülgetnek,

s te ott állsz majd,

hóhéraként a lelkednek,

s míg könnyes szemmel

a bárdot fened,

halkan oda súgod:

bocsáss meg,tudod az élet…

 

…Mert lesz még,

hogy megfeszítenek,

amiért feltárod szíved,

lesz még, hogy

megcsonkítják kezed,

mert ölelésre vetemedett,

lesz még, hogy a sors

ezer korbáccsal veri hátad,

és szemen köp Az, Akitől nem vártad.

Szemenköp az, akitől nem vártad…

 

 

Árnyak hajnala

 

Roppan a csont,

Törik a láb,

Gennyes a seb

Lárvák rágják…

 

Kelj föl,

Menj tovább!

Nem gyermek,

Férfi vagy!

Apa mikor

Jön haza?

Soha!

Sír a gyermek

Tűri az anyja;

Arc nem rezzen,

Könny nem csordul.

A föld alatt van.

Tűrjél jobban!

Csikorog a fog,

Feszül az izom;

Soha már kisfiam.

Föld alatt van?!

Szúrás a csontban

Gennyes a seb,

Lárvák rágják.

Fiam, menj tovább!

Reccsen a csont,

Törik a koponya…

Anyaa!

Kacag a Halál,

Lesben áll…

Roppan a csont,

Törik a koponya,

Gennyes a seb,

Lárvák rágják.

A menet sodorja tovább…



     szerelmeim

zene szülte gondolatok
gondolatot tettre váltott
kísérleti csókfoszlányok

holdra forgó édes éjek
fényképeddel szemezgetek
elhagytál, hát versen ütlek

kézen fog az emlékezet
fényes árnyak megfertőznek
szerelmező rózsaszínek

fényképeddel szemezgetek
szerelmeink semmiségek
csak hálni belém a lélek
 

 

üresség

 

üres
ahogy a miért elli a miértet
üres
ahogy a lét álmodik léteket
üres
ahogy a halál álmodik rémeket
üres
ahogy a kisded markát próbálja füleden
üres
a két évvel régebbi,
a koraszülött szerelem
üres
ahogy a tűz füstösen-sárgán ropog
üres
ahogy a gitár pengi az akkordot
üres
ahogy némán hallgatok
üres
minden pénzhajhász kétszínű lelkülete
üres
ahogy apám a lelkét kilehellte
üres
ahogy  ég bennem a fájdalom
üresek a ráncok homlokomon
üres ágyamon a takaró
üres
a tökély, a pihe hó
üres
a magány sír egyedül
üres
árnyék a falra vetül
üres
ahogy az áruló szíveddel
egy húron pendül
üres a társasmagány
üres a jobb egyedül
üres
a szép a jó a szó
üres asztalom, a sótartó
üres
a reklám ,a pohár, a szék
üres az üresség

 

A miért miértet szül

Egy szürke heló. Az egészből ennyi maradt.
Nem keseregtem emiatt,
Míg a szürke feketévé nem olvadt,
Míg az oly kedves szürke közömbösséged
Fekete gyűlöletté nem olvasztotta szemed.

Megkérdezhetném, miért gyűlölsz olyan hevesen,
De nem. Nem felelnél, azt hiszem.
S bár megtanultam keservesen:
A miért miértet szül,
Mégis feldúlnám lelkem fenekestül,
Ha megtudhatnám, mégis mit követtem…
De nem! Had sírjon halott éjjeli költészetem.

Hogy más Napja fölkelt, s az én Holdam lenyugszik
Nem érdekel. Lesz még Napod lenyugvó Hold szemében;
A szerelem változik.
Táncoljon bár szíved szívével keserédes tangót
más dobpergésre,
Emlékezzél elfeledett eskünkre:

„Barátok leszünk akkor is, ha meghal a szerelem,
És akkor is ott leszek, ha az Igazak már nem,”
De ez a gyűlölködés sehova nem vezet;
Kétnaponta üvölt bennem a lélek;
Halálra ítélted minden léptemet,
Noha már rég nem szerelmet kérek.

Számomra nem léteddel minden nap
Szemenköp az emlékezet,
S nyekergő ágyamon fekve is az okokat keresem:
Miért van az úgy minden héten,
Hogy bánathalak ikrát raknak szívembe,
S szemed miért sziszegi rám üvöltve:
Jaj ne, már megint te?!

Láthatod, egy évig hallgattam,nem szóltam,
Győzködtem magam: jó ez így ahogy van;
Olykor olvasásba menekültem, csak hogy írnom ne kelljen,
De nem győzhetek a miérten…

Mára meghalt a remény. Egyszer volt hitem.
Barátságért kiáltottak letépett fohászok,
De te tetemükön gázolsz, amikor szemedben
Lobognak a fekete gyűlölet-lángok,
És hidegen pislogod felém,
Micsoda pondró vagyok én…

Virág volt, elhervadt,
Letéptük a szirmokat,
Gyökere is megposhadt…
Esküszegő gyilkos vagy!